........................................................................................... Szemben a televíziós esztétikával Tölgyesi Gábor Sok a hasonlóság a muvészetünkben. Hasonló a tekintetünk, az alapkérdésekrol hasonlóan gondolkodunk, hasonló esztétikai döntéseket hozunk. A forgatás alatt nem volt szükséges sok mindent megbeszélni, elmagyarázni, így igazán kellemes volt együttmuködni. – Fred Kelemen ekként jellemezte A londoni férfi forgatását, s válaszolt arra a felvetésre, hogy saját filmjeit gyakran vetik össze Tarr Béla munkáival. Tanítvány és rokon lélek. Nem csak játék- és dokumentumfilmek operatore, rendezo is, mégpedig igen magasan jegyzett alkotó Németországban. Magyar és német szülok gyermekeként született Berlinben. Festészeti, zenei, filozófiai, vallás- és színháztudományi tanulmányok után 1994-ben végzett a Német Filmakadémián. Ebben az évben mutatták be Verhängnis (Végzet) címu filmjét, amely bejárta a világot, és 1995-ben nemzeti filmdíjat kapott. Fekete-fehér ballada a pusztuló külvárosban kocsmákkal, nincstelenekkel, kilátástalansággal. – Röviddel a fal leomlása után nagyon sok emigráns érkezett Kelet-Európából, különösen Oroszországból, Jugoszláviából, Romániából valami jobb reményében. A történelmi pillanat felfokozott várakozása után azonban hamar jött a depresszió, az elso jugoszláv krízis, majd a csecsen háború. A film alapgondolatát egy berlini kávéházban tett délutáni látogatásom indította el, amelyben szerbek, horvátok voltak. Élték az életüket, olvastak, ittak, játszottak. Egy külön világban. De bárhova is nézünk, az ember sokszor idegen világokban mozog, gyakran otthontalan, és keresi identitását. – Pokoltanulmányok – írták a filmjeirol. – Ám nem vagyok pesszimista – replikázott a rendezo. – Sokan, akik a filmjeim kapcsán pesszimizmust emlegetnek, valójában saját borúlátásukról beszélhetnek. Van világosság, és van sötétség. Idorol idore el kell döntenünk, hová nézünk. Ahol viszont sötét van, ott csak sötétet látunk. Szeretem az embereket, épp ezért tartom fontosnak, hogy filmjeimmel beszéljek a sebezhetoségrol, a törékenységrol, arról, hogy meg kell oriznünk magunkat. A múlt hónapban adták át az Európai Filmdíjakat Koppenhágában. Ingmar Bergman és Wim Wenders annak idején azért alapította meg az Európai Filmakadémiát, hogy Hollywood túlsúlyával szemben az európai filmmuvészet öntudatra ébredjen, megorizze saját karakterét. – Európa különbözo kultúrájú országok együttélése. Európai filmrol financiális, koprodukciós szempontból van értelme beszélni, az identitás nélküli, felületes europudingból viszont nem kérnék – vélekedett Fred Kelemen. – Az európai filmmuvészet ereje a heterogenitás, az egyes országok eros nemzeti filmmuvészete lehetne. Ehhez azonban ragaszkodni kell a saját nemzeti tradíciókhoz, ami nem egyenlo a nacionalizmussal. A német film 1933-ban öntudatát vesztette, s bár 1945 után, foként a hatvanas-hetvenes években, az új német film idején voltak kísérletek arra, hogy újra megtaláljuk a film muvészi aspektusát, a kommersz moziipar legázolta a szerzoiséget. Több filmakadémián is tanítok, sok fesztiválon veszek részt: általános tendencia, hogy a televíziós esztétika eluralta a mozivásznat. Kevesebb fiatal rendezo keresi a saját filmnyelvét, nyúl vissza a nemzeti filmes tradíciókhoz. Eltunnek a moziképek, az önálló elbeszélések – összegezte az operator-rendezo. A múlt év végén az Uránia Nemzeti Filmszínház rendezett retrospektív vetítéseket Fred Kelemen filmjeibol. A Verhängnis (Végzet), a Kalyi, a Frost (Fagy), az Abendland (Alkony) és a Krisina (Zuhanás) lassú, képzomuvészeti értéku filmek, és nem egy kaptafára készült, szokványos történetek a televíziókban untig látott képekkel, fordulatokkal és helyzetekkel. Idot és gondolkodást követelnek nézojüktol.
|